olvasnikaland

Tudjuk, hogy a magyar gyermekirodalom hemzseg a rokonszenves állatkarakterektől, s a gyermekkornak mindig megvannak a kedvenc figurái: nyuszi, halacska, mókus, malac, macska, kutya, esetleg kisegér vagy elefánt. Ám a felnőtteknek szóló irodalomban is fontos helye és szerepe van az állatoknak: ihletői, inspirálói és gyakran közeli barátai ők a legnagyobb íróknak.

Lássunk néhány magyar írót, aki bolondult -illetve ma is odavan- az állatokért, és a rajongását művekkel is dokumentálta.

Pontosabban, jöjjenek azok az állatok, akik irodalmi hősökként már biztosan bekerültek a magyar irodalom panteonjába.

Tomi, a selyempincsi

Bizonyára kevés kutyát ért valaha akkora szerencse, hogy két korszakos jelentőségű írót is a gazdájának mondhatott. Tomi, a szelíd és okos pincsi előbb Tersánszky Józsi Jenő kedvence volt, majd mikor az író költözni kényszerült, Karinthy Frigyeshez került, ahol szintén a család szemefénye lett.

Tersánszky irányításával Tomi cirkuszi ebeket megszégyenítő ügyességgel sajátított el különféle mutatványokat, s az író arról is meg volt győződve, hogy a kutyus élvezi a tanulást és a közös játékot. Annál nagyobb volt a meglepetése, mikor Karinthy egyik elbeszélésében ráismert Tomira, akit a történet szerint az előző gazdája kegyetlen módon idomított, s a kiskutyában a kényszerítés életre szóló nyomokat hagyott. Tersánszky pontosan értette, hogy itt fikcióról van szó, mégis sértette őt, hogy a személye összefüggésbe hozható a gonosz kutyaidomáréval. Írótársáról szóló visszaemlékezésében nem felejtett el visszavágni: szerinte Tomi végül a bánatba halt bele, mert el kellett szakadnia régi gazdájától.

Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a pincsi 4 évet élt a Karinthy-házban, így nem valószínű, hogy a szomorúság vitte el. Karinthy megrendítően szép versben búcsúzott a drága kutyustól, s a költemény saját bevallása szerint Tersánszkynak is könnyeket csalt a szemébe.

Bizony mondom semmi több ez az eltűnő semmi kis élet tenyerembe

Semmi több maga a tiszta a szeretet és megkevésbé kevesebb

Ugybizony az a bizonyos szeretet amit áhitatos önkívületben

S marcangoló harcokban szomjaz és áhit és keres az emberi lélek.

                                                                         (részlet a Tomi c. versből)

A folyton kísérletező, sajátos látásmódú Tersánszky különös érzékenységgel fordult az állatok világa felé, s ennek az írásaiban is nyoma maradt. Ki másnak jutott volna eszébe társadalmi regényt írni egy szarvasbika szemszögéből?  Az Egy vezérbika emlékiratainak főszereplő patása fontos tapasztalatokat szerez az emberek világában, majd fajtájához visszatérve vezérré válik, és sikeresen szervezi meg a szarvasok életét. Miután jobblétre szenderül, spirituális vezetője, a Nagy Fakír támogatásával halhatatlan lelke felkeres egy híres budapesti költőnőt, hogy vele írassa meg életének történetét.

Végül ne feledjük, hogy Tersánszkynak köszönhetjük a virgonc és kíváncsi, fekete farkú Misi Mókust, aki észrevétlenül értette meg a kis olvasókkal – és később a bábfilm nézőivel —, hogy szabálytalannak lenni nem szégyen, hanem lehetőség.

Szpéró és a többiek

Tandori Dezső elképesztően sokrétű írásművészete sokat köszönhet a közelében, vele és a képzeletében élő sokféle állatnak. Az író a 80-as években hosszú időre visszavonult a nyilvánosságtól, hogy madaraival, madarainak éljen. Ennek az önkéntes elvonulásnak a legkedvesebb madár, Szpéró halála vetett véget, aki 11 éven át volt a Tandori-házaspár otthonának lakója, vagy ahogy ők maguk nevezték, a társuk.

A költő kedves madarairól szól a Madárzsoké néhány szövege és a feleségével, Tandori Ágnessel közösen írt Madárnak születni kell…! című kötet. A minden élők közti kapcsolat számtalan finom árnyalata villan fel az írásokban, ilyen és ehhez hasonló súlyos és szép mondatokban:

Eddig jutott művében az Isten, … ennyit szabad várni egy kapcsolattól, hogy pár milliméter távolság mindig madárkodik-emberkedik köztünk.

De Tandori életében fontosak a lovak is, na meg a lóversenyek, és az életre keltett mackóvilág, ahol a kedves-bölcs medvék szellemes belátásai és bájos világa egyaránt szerethető kicsik és nagyok számára.

Karácsonyra a kismedvék

Szoba-Villanófényt kaptak.

A szerkezetét kiismerték,

Egész nap villogtattak.

Húsz tucat villanás alatt

Kiforrt a medve-ítélet:

„Új fényben látjuk a dolgokat,

De valahogy több sötét lett!”

                                                      (Nappali sötétség)

Macskák minden mennyiségben

A macskák igazi szupersztárnak számítanak az irodalomban. Ha valamikor a jövőben készül majd gyűjteményes kötet cicás versekből és prózákból, az igencsak terjedelmes macskantológia lesz. És ebben a majdani kötetben egy egész fejezetet tölthet meg Weöres Sándor macskalírája.

A költő otthonában családtagstátuszban éltek a cicák, akik játékosságukkal, résztvevő figyelmükkel és titokzatosságukkal kifogyhatatlan költői inspirációt nyújtottak a gazdájuknak.

Weöres egyik legismertebb macskaversében, a Fekete kandúrban az öregedés szomorúságát egyszerre oldja és mélyíti el az életvidám kismacska játékos-kedves ragaszkodása:

Szívem görcs, vérem szilvalé,

Közeledem hetven felé.

Macskánk gyógyítja májamat,

ráborul és meleget ad.

Weöres macskák iránti rajongásáról barátai, pályatársai is megemlékeztek. Pomogáts Béla irodalomtörténész idézi fel az esetet, mikor a nyaralásból visszatérő költőházaspár megtudta, hogy szeretett macskájuk megszökött a gondozójától. Napokig elszántan keresték a cicát a budai hegyekben, mindhiába.

Polcz Alaine írónő, a család jó barátja úgy tudta, kedvenc macskájának halála miatti bánatában Weöres öngyilkosságot kísérelt meg. A villamos elé vetette magát, de a jármű szerencsére időben fékezett. Mielőtt bárki felszisszenne, hogy ez mégiscsak túlzás, íme a költő véleménye az állatok iránti szeretetről:

Mellesleg,

ha valaki ebnek emel mauzoleumot,

kár nevetni,

Tanulj nevetségig szeretni.

                                                                      (Háziállat-temető)

Egyébként Polcz Aline maga is szerette a cicákat, Macskaregényében életének fontos eseményeit mozaikszerűen villantja fel, s a folyamatosságot leginkább a mindig jelenlévő cicák képviselik. Hasonló elragadtatással viseltetett macskái iránt Szabó Magda, aki még leveleket is írt cicái nevében; kedves humorú kötete Örömhozó, bánatrontó címmel posztumusz jelent meg.

Egerek és emberek

Az egerek népszerűsége aligha vetekedhet a macskákéval az állattartók körében. Az irodalom sem kényeztet el bennünket egértémában, talán csak a gyermekkönyvek jelentenek kivételt, ahol a kis rágcsálók gyakran talpraesett, eszes karakterekként jelennek meg, akik az apró termetükből fakadó hátrányt ügyességgel és csalafintasággal kompenzálják.

Lehetne azzal viccelődni, hogy a macskarajongó Polcz Alaine férje, Mészöly Miklós épp az egerekről írt mára klasszikus rangú novellát. Csakhogy itt egy kényes ponthoz értünk: nem csupán arról van szó, mit tanulhatunk életünk választott szemtanúitól és kísérőitől, a háziállatoktól, hanem arról, meddig terjed és miért szelektív a rokonszenvünk a különféle állatfajtákkal kapcsolatban.

A Jelentés öt egérről című parabolikus novellában húsbavágó kérdésekkel találkozunk a kis rágcsálók mindennapi története kapcsán. Mert míg a dörgölőző cicát, a hűséges kutyát vagy a cuki papagájt könnyű szeretni, vajon jut-e a szimpátiából vagy legalább a részvétből az apró, de általában kártékony, hívatlan társbérlőknek?  Mészöly végig tárgyilagos hangú, leíró novellája kínos, szinte provokatív kérdéseket vet fel az emberi humánumról és az erkölcsről: mennyire és meddig tartjuk tiszteletben a nálunk gyengébb létezők élethez való jogát és mihez kezdünk az állatok feletti hatalmunkkal.